„Ketten laktunk egy hatalmas bérkaszárnya negyedik emeletén legesleghátul, a cselédfeljárat mellett: anyám és én. Ablakunk az udvarra nyílott, nagyon mély és nagyon szürke volt ez az udvar, a kanális körül szennyes víz állt, amelyben néha szivárványszínű körök képződtek. A földszinti lakások nyitott ajtajából vedrekkel öntötték ki a szappanhabtól sűrű vizet, amely vastagon rakódott le a köveken, a kanális vasrostélyán. Anyám azt mondta, olyan, mint a márciusi hó, amelybe likacsokat olvaszt a napfény. Anyám mindenről tudott valamit mondani, mindenhez fűzött egy megjegyzést, mindenről mondott egy történetet, amely rendszerint különbözött mindazoktól, melyeket másoktól hallottam. A hátsó lépcsőfeljáratiról azt mondta, hogy csak minékünk szabad ott járni, meg annak, akinek mi megengedjük, s persze mi csak a szenesembernek engedjük meg és a mindig loholó kisinasoknak, mert azok megérdemlik, hogy külön lépcsőjük legyen, és ne kelljen nékik az öreg méltóságos Fittjének vakkantásait hallgatni és Huszárné indiai mákjának illatát beszívni, melytől a szenesember menten elájulna…”(részlet: Anyám férjhez megy című elbeszélésből)