„Éjszaka, elalvás előtt, végigfutott az agyán, hogy lám, az emberek képesek hajnalok hajnalán felkel­ni, hogy lássák a napfelkeltét, ami épp olyan, mint az élet kezdete.
Aztán, amikor a nap a zenitre ér, akkor a leg­fényesebb, és akkor adja a legtöbb meleget. Mint ahogy az ember is élete delelőjén a leghasznosabb, a legerősebb, és talán a legboldogabb.
Az est közeledtével ugyan hűvösebbé válik a levegő, de azért az alkonyat is szép. Ilyenkor min­denki visszaidézi a fiatalságát, a napfelkeltét, a déli napot, de végül eljut a naplementéhez.
Neki most van a naplementéje. Utoljára van alkalma felidézni a fiatalságát, valamikori boldog­ságát, egy nő iránt érzett rajongást. Legalábbis, magát az érzést…”