„Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez. Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? – gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják… Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek… A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja, mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből. – Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le – dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott…”